Azúrfolyó előzetes

…Pavel leugrott a bakról, és nagyot cuppanva bokáig süllyedt a hideg sárban.

- Hogy a jó fene essen bele… - és szitkozódva bekopogott a kocsi ajtaján.

Először csak halkan, hogy egy egér kaparászása is határozottabb lett volna, majd ahogy a nyirkosság egyre jobban kúszott fel a lába szárán, úgy jött meg a bátorsága, és végül két nagy koppantás után benyitott a fülkébe.

- Uram! Gróf úr!

Odabent egy ragadozó madár kuporgott, rongyokból összehordott fészkén. Nagy fekete alakja az árnyékba veszett és nem lehetett tudni, hogy valójában hol kezdődik, és hol ér véget sejtelmes alakja. Most a kupac mélyén, közel a fülke falához, mint a kályhában vöröslő parázs, úgy izzott fel a két szeme. Két forró zsarátnok, és még azt a rettenetes hőséget is érezni lehetett, amit magukból árasztottak. A kocsiban érezhető áporodott szag is olyan volt, mint ha csontok, vagy valami hús rothadna a fészkében elrejtve, Pavelnak igen csak erőlködnie kellett, hogy ne öklendezzen. Igyekezett elhessegetni magától ezeket a gondolatokat.

- Mit akarsz? – rikácsolta rekedten a nagy ragadozó, és hangja olyan volt, mint amikor megreccsen a biztosnak hitt híd a lábunk alatt.

- Szük… szükség van a lámpaolajra. Uram.

- Minek? Ez az utolsó flaska. – és nagy karmos kezét rátette a körte alakú, bőrrel befont, könnyű fából kivájt tartóedényre.

- Világítani az úton. Olyan sötétség van, hogy a ló farát sem lehet látni. – Pavel nagyot nyelt.

A gróf hosszan sóhajtott és közben valami gurgulázó, hörgő hang hallatszott a torka mélyéről.

- Fáradt vagyok. – nyögte. – Túlságosan fáradt ahhoz, hogy a hazugságaid okát kutassam, de érzem, tudom, hogy hazudsz. Megérzem a szagát. – A fiú összerezzent, de nem a lába szárán felkúszó hideg nedvességtől.

- De uuuram… - nyökögte a fiú, de a gróf közbevágott.

- Emlékszel még azokra a napokra, amikor rettegtél, ha meghallottad a lépteimet a folyosókon? – nem várt választ, úgy folytatta. – És emlékszel a verésekre? Tudom, hogy akkor annyira gyűlöltél, hogy meg tudtál volna ölni, de éppen ezt akartam. Felszítani a haragodat, amiről tudtam, hogy ott lapul valahol a lelkedben. Sikerült. Figyelmesebb lettél, no és gyorsabb, meg erősebb, és persze furfangosabb. Hmm… erre már lehet építeni, mondtam magamnak. És aztán hova jutottunk? Miénk volt egy egész város, és te úgy irányítottad a koboldokat, és úgy intézted az ügyeimet, ahogy azt sosem gondoltad volna. Partner voltál. – A gróf elhallgatott és a torkában megbúvó szárazságot próbálta lenyelni. Végül feladta, és rekedtebben szólalt meg, mint annak előtte. - Jó volt? – krákogta a kérdést. – Jó volt? Azt mondd meg nekem!

Pavel remegett, mint a kocsonya, úgy válaszolt.

- Nagyon jó volt Uram!

- Helyes. – bólogatott a gróf a sötétségben. – Akkor meg miért is hazudsz nekem?

- Eltévedtünk gróf Úr! Eltévedtünk és most azt tervezzük, hogy valahogyan visszafordítjuk a lovat és a kocsit, amíg lehet. – Pavelből egy pillanat alatt kibukott az igazság.

Jó darabig csend volt, nem lehetett tudni, hogy a gróf egyáltalán ébren van e? Nagy sokára nyögte végül:

- Rendben van. Itt a flaska és igyekezzetek! A láp nem viccel… amit megragad, azt nem ereszti többé. És… - kapott egy pillanat alatt Pavel keze után, ahogy az a lámpaolajért nyúlt. – Ne hazudj nekem többé!

- Soha többé, Uram! – jött a megkönnyebbült válasz. A kocsi ajtaja becsapódott, és a gróf szinte egy szempillantás alatt újra mély, bódult állapotba került. Fáradt volt, és ahogy az elődök szokták, a gyógyuláshoz lassan felemésztette saját magát. Tudta, hogy aludnia kell közben, mert épp ésszel, az ébrenlét állapotában szinte lehetetlen volt elviselni, ahogy felfalta a saját szerveit, majd újra termelte azokat.

Sajnos ez nem mindenre volt igaz. A fizikális sérülések nagy része javíthatatlan volt, így a törött csontok, a bordák, a karcsontok, a gerinc olyan lesz, amilyenre összeforrnak, s a gróf már most tudta, hogy a háta hajlottabb lesz, mint annak előtte volt, de ez csekély árnak számított azért cserébe, hogy életben maradt.

- Átkozott tündevarázs! – gondolta és most egészen éberré vált. – De most már késő bánkódni, vagyis…

Keze rátévedt a zsebében rejtőző apró órára, és szögletes mozdulatokkal kihámozta a rongyok közül. Forgatta, nézegette, lehunyta a szemét, koncentrált, majd elfordította az apró pecket az óra oldalán.

Néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét, de semmi sem változott. Már századszorra, hogy semmi sem változott. Az óra nem működött, legalább is az Ő kezében nem.

- Átkozott órásmester! Átkozott kamarás! – gondolta. – Magával vitte a titkát, de több galibát már nem okoz.

Ez a gondolat némileg megnyugtatta, és ha lehet mondani, valami mosolyféle jelent meg a szája szegletében.

- És így lesz ez az összes tünde fajzattal is. Szépen egymás után, ha kell. Távolról, messziről, hogy nem is fogják sejteni ki az, aki elpusztítja őket!

Markába zárta az órát, és lecsukódó szemei már a jövőt fürkészték.

- Ami pedig ezután következik… - miközben elragadta az álom egy várost látott. Égre törő tornyokkal, egymáshoz bújó házakkal, és szűk árnyékos utcákkal, ahogy egymás után futnak felfelé a dombon, egyre csak feljebb és feljebb, a folyópartról egészen a dombtetőn álló hatalmas házakig. Grádicsfok. Egy ízig, vérig kereskedőváros, az Azúrfolyó partján.

 

Pavel egy szempillantás alatt feltöltötte a lámpást az olajjal, sőt, még sikerült is neki megtakarítania egy jó adagot, de ami belekerült, az a legnagyobb láng mellett is legalább egy fertály óráig képes világítani, ám most nem tekerte fel ennyire a kanócot. Várt egy darabig, amíg az jól megszívja magát olajjal, majd a még Aranyvölgyből magával hozott tűzgyújtóval lángra lobbantotta. Felragyogott az éjszaka, és a fiú arcán táncot járt a sárga fény. Gyorsan elkapta a tekintetét, mert tudta, hogy ha belenéz a lángokba, akkor jó darabig semmit sem lát a sötétségbe nézve, csupán fénykarikák cikáznak majd a szeme előtt. Márpedig most nagyon fontos volt, hogy lásson mindent.

- Itt van! – mondta, és azzal Drótos kezébe nyomta az apró fémkarikát, amivel akár a falra is rögzíthették a lámpatestet, de most arra is jó volt, hogy kézben tartsák. – Vigyázz, hogy el ne ejtsd, mert akkor a gróf Úr tényleg megnyuvaszt minket.

A kobold rásandított az izgatott fiúra.

- Ugye tudod, hogy semmi köze sincs semmiféle grófhoz? – kérdezte.

- Egyszerűbb így. – válaszolta Pavel. – Fogalmam sincs, hogy kik azok az Elődök, nekem éppen elég volt az, amit a gróf mesélt.

- Ó… én rengeteg történetet tudok róluk mesélni. – hízelkedett a kobold. - A mi népünk nagyon is jól emlékszik az Elődökre.

Pavel érdeklődve fordult Drótoshoz, és annak nem kellet több bíztatás.

- Egyszer egy Előd… és ezt a történetet a nagyapám mesélte, és őneki meg az ő nagyapja, és így tovább sok, sok generáción keresztül, szóval egy napon egy Előd látogatott a faluba, ahol akkor az őseim éltek, és azt mondta a falu vezetőjének: mostantól minden javatok egyharmad részét nekem adjátok. Legyen az gabona, arany, ékszer, drágakő, vagy bármi más, amire szert tesztek!

De a falu vezetőjének nem tetszett a gondolat, és azt válaszolta: nem adjuk neked, mert azt mi szereztük magunknak, s ha úgy is tennénk, akkor elveszítenénk a tekintélyünket a többi falu, és az Öregek tanácsa előtt. Az Előd nem lepődött meg a válaszon, hanem azt mondta a falu vezetőjének: gyere, hoztam én is ajándékot neked, azzal egy ládára mutatott. Odavezette a falu első emberét, és felnyitotta a láda tetejét. Odabent ezernyi éles tüske és penge meredezett a láda fenekéről, de még a teteje is telis tele volt ilyen tüskékkel. Látod? Mondta a vezetőnek. Ha ebbe zárom az ellenségeimet, akkor azok a kínok kínját állják ki, amíg kilehelik a lelküket. A falu vezetőjének felkeltette az érdeklődését a láda, lévén, hogy Ő maga is sok kínzó eszközt kitalált már. Közelebb hajolt hát, hogy jobban megnézze, az Előd meg egyszerűen belelökte a vezetőt, és rázárta a tetőt. A többiekhez fordult, akik ezt látták: mit gondoltok, meddig bírja élve? Kérdezte őket. Fogadjunk! Ha nyertek, akkor megtarthatjátok minden szerzett javatok kétharmadát! Ha vesztetek, akkor ezentúl mindennek a kétharmadát adjátok nekem, és csupán csak az egyharmad marad nektek!

Drótos elhallgatott és elgondolkodva bólogatott.

- Ilyenek voltak hát az Elődök. – mondta aztán. Érdeklődve nézte Pavel arcát a pislákoló fényben.

- A ti bajotok. Minek ingereltek egy cápát a saját vadászterületén! – vágta rá a fiú, hetykén megrántva a vállát.

- Egy cápát? Mi az, hogy cápa? – kérdezte a kobold.

Most Pavel csodálkozott.

- Te nem tudod, hogy milyen egy cápa? Nem is hallottál még arról, hogy létezik?

- Nem. – vágta rá durcásan Drótos.

- Nos, a cápa az olyan… az olyan, - Pavel kereste a megfelelő szavakat, erősen törte a fejét. - az olyan, mint a Szilánk itt a szárazföldön, csak a cápa a vízben él. – a fiú nagyon büszke volt a válaszára.

- Egy Előd a vízben? – hüledezett Drótos. – Minek él egy Előd a vízben? – körülnézett és a pislákoló fényt a tocsogó láp felé lendítette. – És melyik vízben él? Milyen vízben érzi otthon magát? – kérdezte nyekeregve. Pavel közelebb hajolt hozzá, és úgy súgta a fülébe.

- Én nem aggódnék a helyedben semmiféle vízben élő Előd miatt, amikor itt ül egy mögötted a kocsiban, és már most felettébb haragszik rád.

Bármennyire volt feszült a helyzet, Pavel jót kuncogott magában, ahogy a kobold megnyúlt ábrázatára nézett. Drótos meglepő gyorsasággal mászott le a bakról, és félretéve a lótól való irtózását, megragadta a zablát, és húzva, vonva, szuszakolva nekilátott megfordítani a fogatot.

- Mozdulj már te mihaszna dög! – nyögte két erőlködés között. – Ha most itt lennének a testvéreim, akkor te lennél a vacsora. - Nagyot csapott a ló farára, mire az nagy nehezen megmozdult, és lustán lépegetve, egészen a járható útszakasz széléig oldalazott. A kobold tovább korholta az állatot, de azért egész ügyesen megindította, és végül a sárba süppedt kocsikerekek is átfordultak a holtponton. Néhány ügyes előre, hátra, előre, hátra manőver után a fogat elindult visszafelé a cuppogós úton. Pavel a bakról bíztatta a lámpát magasra tartó Drótost.

- Gyerünk tovább! Ez, az… talán még néhány száz méter és kint vagyunk! Ne engedd, hogy megálljon a ló! – biztos volt benne, hogy ha az egérszürke kanca megáll, akkor soha többé nem lehet őt elindítani. Zötykölődve figyelte az utat, ami hol itt, hol ott tűnt fel, a Drótos kezében himbálózó lámpa fényében. Azon tűnődött, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyire letértek az útról. Valóban mind a ketten aludtak a bakon? A kobold is, és Ő is? Na, és ilyen mélyen?

A kocsi hirtelen megállt. Sőt! Néhány méternyit még hátrafelé is gurult, ahogy a ló tolatni kezdett. Már éppen azon volt, hogy rákiabál az ügyetlen koboldra, amikor az, mint valami űzött menekülő, egy ugrással a bakon termett, egyenesen ott mellette.

- Mi a jó…

- Farkasok vannak az úton. Ott előttünk. – a kobold ideges suttogása beléfojtotta a szót.

- Add ide azt a lámpát, még elejted, úgy remegsz! – Pavel kikapta a kezéből a pislákoló lámpást, és az majdnem kialudt a nagy lóbálásnak köszönhetően. Felemelte jó magasan, sőt Ő maga fel is állt a bakon, feltekerte a lángot, úgy világított előre. Nem látott semmit, de amint a szeme hozzászokott a sárgás fényhez, már túl tudott lesni annak a fénykörén, és körben, mindenütt zöldes, mustárszínű izzó szempárok meredtek vissza rá. A ló most megállt, de egész testében remegett, a fülét előrecsapva figyelt. – Mindenhol ott vannak. - suttogta Pavel. – Körülvettek bennünket.

Azonban felesleges volt suttognia, mert, ahogy az a farkasokat sem érdekelte, úgy az sem számított már, hogy a gróf hallja-e, vagy sem, ugyanis már az első rázkódásra magához tért, s érzékelve a közeli veszélyt azonnal éberré vált.

- Mi történt? Miért álltunk meg? - hangzott a kocsi belsejéből, rekedtes, követelőző kérdése. Pavel már nem suttogott, úgy válaszolt.

- Farkasok, gróf Úr! Farkasok vannak mindenhol, körülvettek bennünket!

Válasz nem érkezett, helyette azonban olyan történt, ami már hetek óta nem. Kinyílt a kocsi ajtaja, és Oleg gróf kilépett a nyirkos földre. Megállt egy pillanatra, és mindkét kezét a magasba emelve, a sétabotját tartva kinyújtóztatta a hátát, de úgy ám, hogy a csontjai csak úgy recsegtek, ropogtak. Aztán előre sétált a kocsi mellett, a bakon ülőkre ügyet sem vetve. Ellépdelt a remegő ló mellett, majd néhány lépéssel távolabb, lábait szétvetve megállt.

- Oltsd el a lámpást! – szólt hátra a válla fölött. Pavel először nem reagált, hiszen a látottak úgy megdöbbentették, hogy az elmúlt percekben levegőt venni is elfelejtett. – Oltsd el a lámpást! – sziszegte újra a gróf, és Pavel cselekedett. Talán nem is volt tudatában annak, amit csinál, csak automatikusan lecsavarintotta a fényt. Beburkolta őket a sötétség, az orrukig sem láttak, de ott elől, ahol a gróf állt, mint ha derengett volna valami. Halovány, hideg fény pislákolt, s az egyenesen az Előd testéből sugárzott. Felhangzott a gróf recsegő hangja.

- Melyiketek a legnagyobb? – kérdezte.

Pavel és Drótos értetlenül néztek egymásra, s eltartott néhány pillanatig mire megértették, hogy nem hozzájuk, hanem a farkasokhoz beszélt. A gróf leszegte a fejét, és újabb három lépéssel közelebb ment a bestiákhoz.

– Melyiketek a legnagyobb? Hol a vezér? – kérdezte, és hangjában valami földöntúli erő robajlott, mert mindent betöltött, és még a mocsár dögvészes csendje sem tudta elnyelni.

Hívására egy a többinél termetesebb és bozontosabb farkas lépett elő, és a grófhoz hasonlóan Ő is megtett három, négy lépést. A vezér szeme zölden izzott, mint a lidércfény, amely a láp legmélyére csalja az utazót, és úgy morgott hozzá, hogy annak, aki hallotta az egész mellkasa belerezonált. Drótos a fülére szorította a kezeit. Szegény bolond nem értette, hogy ezt a hangot nem a fülével hallja az ember.

- Gyere! – csikorogta a gróf a farkasok vezérének, és ha Pavel mert volna hinni a szemének, akkor azt látta volna, hogy a hatalmas szörnyeteg elbizonytalanodik… de a pillanat már el is múlt, és mint valami őrült lövedék, úgy lőtt ki a fenevad. Elrugaszkodott, és nyurga, izmos teste csak úgy úszott a levegőben. A fiú biztos volt benne, hogy ízekre tépi az Urát.

A Szilánk azonban nem volt bolond. Lehet, hogy sérült volt, lehet, hogy lomhább volt, mint amilyen lenni szokott, de nem volt bolond, és nem várt a halálra, mint egy megfélemlített zsákmány. Jobb sarkán kifelé fordult, miközben a bot rejtekéből elővonta a hideg pengét és könnyed mozdulattal a levegőben nyújtózó farkas oldalába döfte azt, egészen markolatig, majd ahogy visszahúzta végighasította a szörnyeteg oldalát. Egy nyikkanás, egy tompa puffanás hallatszott, ahogy a hatalmas vezér földet ért, majd utoljára, vértől bugyborékolva nyüszített egyet, és kilehelte a lelkét. Csend lett. Súlyos csend és sötétség. Az Előd fénye kialudt, miközben a háttérben várakozó farkasokhoz fordult.

- És mostantól jöttök, ha hívlak benneteket. – szólt hozzájuk. - Nem érdekel, hogy hány országot, hány folyót, és hegyet kell átszelnetek. Jöttök, ha hívlak.