Délutáni beszélgetés a Csodák Könyvéről

Második rész

Bp. Azt olvastam az ajánlóban, hogy ez a könyv a határtalan szeretetről szól. Te mit gondolsz erről? Létezik határtalan szeretet?

SF. Tudod ez különös kérdés, annyiban mindenképpen, hogy bennem nagyon különleges érzéseket ébreszt fel. Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy az életem olyan fordulatot vett, amelyre soha, de soha nem számítottam volna. Ennek kapcsán kerültem olyan szituációba, sőt szituációkba, amelyeket csak is a szeretet tudott feloldani. Ez nem vicc, és nem valami okoskodás a részemről. Egyszerűen azt éreztem, hogy csak szeretet van bennem az adott körülmények között, mégpedig olyan, amelyet nagyon nehéz szavakba foglalni. Egyszerűen van és kész, és nincsenek felesleges kérdések, no és kétkedés sincs. Az pedig, hogy ezt a végtelen csodát egy másik személy iránt, a munkád iránt, magad iránt, az élet szépsége iránt érzed, mindegy is. Ma már úgy szoktam mondani, hogy bármi is van, én átmegyek az élet napos oldalára, sőt, ha úgy adódik, akkor ezt fizikálisan is megteszem. Átmegyek az utcának arra az oldalára, ahol ragyogóan süt a nap. Egyszerűen megváltoztattam az élethez, és az életemben fellelhető kapcsolatokhoz való viszonyomat.

BP. Nagyon érdekes, amit mondasz, mivel a következő kérdésem a Szilánkra vonatkozik, és vele kapcsolatban is azt éreztem, hogy valami nagyon mély és sötét lélek, ám mindemellett szeret élni, ragaszkodik az élethez. Ki ez a Szilánk, ha szabad ilyet kérdeznem? Honnan jött, mikor született, és komolyan mondom, hogy nem irigyellek, ha azt mondod, hogy az Ő karakterével is találkoztál az életben?

SF. Szeretsz jó összetett kérdéseket feltenni. :) Nem baj, mert én meg imádok beszélni. :) Szóval a Szilánk. Ő a Semmi. Valóban, így nagybetűvel; SEMMI! Amikor sok, sok mindenre kerestem a válaszokat, és a kérdések persze a könyv készültekor is ott rejtőztek a fiók mélyén, akkor az egyik nagyon markánsan megfogalmazódott bennem. Ha ez itt az élet, a létezés, akkor mi lehet a másik oldalon? Tudod, hogy van ez! Fekete-fehér, igen-nem, jó vagy rossz, lenni vagy nem lenni. Lehet, hogy most arrogánsnak fog hatni, amit mondok, de engem nem érdekel, amikor azt mondják kritikaként a Csodák Könyve regényre, hogy a jól megszokott jó és rossz harcáról szól, mert egyetértek, bizony arról szól. És az életünkben minden erről szól. A meséknek pedig igenis az a szerepük, hogy erre az állandó harcra rávilágítsanak, és ha kell, akkor megoldásokkal, példákkal is szolgáljanak. A dolog tehát kezd kikerekedni. Adottak tehát a mesék, és a mesebeli lények, amelyek ebben az esetben a jó oldalát képviselik, és akkor velük szemben megjelenik a rossz, az ősi gonosz, ami nem attól az, hogy majd most egy másik világrendet akar létrehozni, hanem attól, hogy arra törekszik, hogy az embernek ne maradjon semmije, se gyökere, se múltja, se jövője. Tudom, hogy ez így eléggé apokaliptikusan hangzik, és a Csodák Könyve regények egyáltalán nem ilyen negatív hangvételűek, hanem igenis az élet szépségére fókuszálnak, de hát a Szilánk ezt képviseli. Az elmúlást, a SEMMIT. És, hogy találkoztam-e a Szilánk karakterével? Igen, de nem egy személyben, hanem számtalan közönyös, rosszindulatú, és persze másokon uralkodni vágyó ember képéből formálódott ez a félelmetes és cinikus karakter.

BP. A SEMMIRŐL beszéltél, ezért szinte adódik a következő kérdés, és Te tehetsz róla, hogy megkérdezem; létezik az, hogy ÖRÖKKÉ?

SF. Azt hiszem, hogy ebben a néhány kérdésben most nagyon filozofikus irányba mozdultunk el, de szerintem igen, létezik.

BP. Mert, hogy a mesében is elhangzik ez a kérdés!

SF. Igen, tudom. Abban az aspektusban az örökké tartó szerelemről van szó, de nyugodtan továbbléphetünk az örökké tartó hit, az örökké tartó élet, az örökké tartó becsület és a megtartó értékek irányába. Szerintem igenis számítanak azok az értékek, amelyek alapján éljük az életünket, hiszen ezek határozzák meg azt, hogy milyen nyomot hagyunk magunk után. Márpedig ezek az ÖRÖKKÉ szó alapjai. Az értékek (semmiképpen sem az anyagiak), amelyek jóval túlmutatnak rajtunk, és mi büszkék lehetünk, hogy részt vehettünk a létrehozásukban.

BP. A regénynek van egy egészen különleges motívuma, ami végigvonul az egész történeten, és ez az illúzió. Mi ez az illúzió pontosan, és honnan jött ennek az ötlete?

SF. Az illúzióról, ha nem haragszol most nem beszélek nagyon bőven, mivel a második rész bevezetésében ezt részletesen bemutatom, ugyanakkor annyit mindenképpen érdemes róla elmondani, hogy nem más ez, mint az alkalmazkodás művészete, ám semmiképpen sem utánzás. Az illúzió segítség ahhoz, hogy ne különbözzünk annyira a környezetünktől, ha pedig az úgynevezett láthatatlan népekről van szó, akkor gondolj csak bele, hogy az ember mennyire irtózik azoktól, akik másképpen néznek ki, mint Ő! Akinek a testi arányai nem kifejezetten emberiek, vagy akár a képességei emberfelettiek! Megvetés, félelem, ostobaság… ez hamar előbukkan belőlünk. Egyébként nevetni fogsz, de a korábbi zenekarommal átéltünk ilyen szituációt, amikor az emberi ostobaság a józanész fölé kerekedik, és a feldühödött, félrevezetett emberek csoportba verődve hőbörögnek, őrjöngnek. Maga az illúzió ötlete is személyes megfigyelésekből indult. Jó emberismerőnek tartom magam és érdekes volt megfigyelni azt, ahogy viselkedünk. Van, aki harsány, és állandó jelleggel a társaság központja, van, aki hallgatag és szinte rejtőzködik a többiek között, de ha egy picit továbbgondolod, és felruházod ezeket az ösztönös viselkedési formákat egy jó adag tudatossággal, akkor már is készen van az illúzió. Az biztos, hogy aki az illúziót jól alkalmazza, az soha sem válik a körülmények áldozatává, hanem ő fogja alakítani a körülményeit!

BP. És mi a helyzet az úgynevezett varázstánccal?

SF. Nos, azt kell mondanom, hogy ugyanaz, mint az előbb. A második rész bevezetőjében írok erről is bővebben, de akkor azért röviden erről is beszéljünk néhány szót! A tánc nem más, mint ritmus, és mozgás. Pontosabban mozdulatok sora egy olyan ritmustól különbözve, ami a világunk nagy ritmikája. Ezt úgy lehet egyszerűen megérteni, hogy képzelj el egy tánctermet, ahol szól a zene, és a zene ritmikájára táncolnak az emberek. Van is egy olyan kifejezésünk erre, hogy együtt rezegnek, és ez milyen találó, hiszen pontosan erről van szó. Ugyan ilyen rezgése van minden világnak, így a miénknek is. Az előző példánál maradva pedig képzeld tovább, hogy van egy táncos a tömegben, aki nem a zene ritmusára táncol, mint a többiek, hanem egy attól eltérőre, mégpedig a saját belső ritmusára. Egy olyan zenére, amit csak ő hall. Lassan kialakul körülötte egy kör, mindenki őt figyeli, vagyis hatással van a környezetére. Ez történik a varázstáncban is. A táncos elszakítja magát a világ nagy ritmusától, így lehetősége lesz hozzájutni a változtatás mágiájához… de erről már tényleg csak a második részben olvashatsz!

Folytatása következik!

Balogh Péter